CHAPTER ONE

-Huuu..oké, oké. Csak koncentrálj. Sikerülni fog.-nyugtatgattam magam és a billentyűk felé hajoltam, majd megnyomtam azokat. Minden billentyűt a már megszokott rutinban nyomtam le egymás után. Szépen játszottam az ismerős dallamot. Beethoven Für Elise című műve már kiskoromban belopta magát a szívembe. Mikor zongorázok, nem létezik más. Csak én és a zongora. Ilyenkor teljesedik ki minden örömöm.
-A francba!- szitkozódtam, mikor ismételten félre nyomtam egy billentyűt. Még soha nem sikerült hibátlanul eljátszanom, mindig ugyan annál a résznél rontom el.
-Már megint zongorázol kicsim?-  hallottam egy hangot. A hangból ítélve a nagyi jött be. Hallottam, amint a lépte után reccsennek a parketták. Egy kis idő után ez megszűnt, és a csendben már csak egy meleg testet éreztem magam mellett, a zongorapad besüppedését.
-Igen, habár megint elrontottam. Mindig elrontom.- hagytam abba, s a kezeimet az ölembe helyeztem.
-Ne izgulj kicsim, előbb vagy utóbb, de sikerülni fog...Addig is, gondoltam hozok egy kis sütit, meg teát. Biztos éhes vagy már ennyi gyakorlás után. - mondta, s bár nem láttam, éreztem, hogy mosolyog. Nem tudom, honnan érezhettem. Tudjátok, ez egy kis idő után kialakul. Egyszerűen megérzed, még ha nem is láthatod.
-Köszönöm.-mosolyogtam és előre nyújtottam kezeimet. Mozdulatlanul tartottam őket, várva, hogy kezembe adja a finomságokat, s hogy nehogy véletlen kiverjem a kezéből azokat.
A kezembe adta a dolgokat, amit a már szabad kezemmel egy kis tapogatás után a mellettem lévő maradék üres helyre raktam a padon. A kezeim közé vettem a forró italt, és belekortyoltam. Kissé meleg volt, éreztem ahogy lefolyik a torkomon. Hmm.. epres. Mindig tudja mi kell nekem.
-Figyelj Hope, 19 éves vagy. Most fejezted be a gimnáziumot. Talán.. itt az ideje.. dolgoznod.- habozott mielőtt kimondta.
-Hol, nagyi? Hol tudnék dolgozni, ahol úgy tudok közlekedni, hogy nem török össze semmit? -kérdeztem kétségbe esve, bele gondolva milyen károkat tudok okozni.
-Tudom, hogy nehéz drágám. Nekem a legfájóbb, hogy ezt kérem tőled. De Hope... Alig élünk meg valamiből. A nyugdíjam már most, hónap közepén elfogyóban van. Ennyiből nem tudunk gazdálkodni sem.
-Igazad van.. Beszállok  a pénz ügyekbe, bármibe is kerül.-mosolyogtam.- Hol találhatnék munkát?- kérdeztem magamtól, bár hangosabbra sikerült, ugyan is nagymamám  meghallotta.
-Zongora tanár lennél. Mrs. Higgins..Tudod, az egyik régi barátnőm..-bólintottam.- Van egy klubja, amit az unokájára hagyott. Tudod, afféle bár. Isznak az emberek, s közben te játszol, egy kis hangulatot adva ezzel.
Ott dolgoznál minden hétfőn, és szerdán. Már lebeszéltem vele,  vár. Ma már kezdhetsz  is- lelkes volt, ami nekem is meghozta a kedvem, bár féltem. Hiszen még soha nem játszottam emberek előtt. A Für Elise- t mindig elrontom, még ha a többi jól is megy.
-Rendben.- villantottam meg a fogaimat, hisz hirtelen izgatott lettem. Várjunk, ma szerda van! -Pontosan hányra kell odamennem?
-Fél 8-ra kell odaérned. 8-kor már kezdhetsz is. Ma még elkísérlek, de sajnos nem vagyok már mai csirke, úgy hogy nagyon meg kell jegyezned pontosan merre tartunk. Még szerencse, hogy nincs messze.-sóhajtott, majd felállt és újabb padlómorgások közepette egy ajtó csapódást hallottam.
Követtem a példáját. Kezembe vettem a bögrét és lassan felálltam. 5 lépés. Igen. Pontosan 5 lépés a zongora az ajtótól. 1, 2, 3.. Már nincs sok hátra. Az ötödiknél kitapogattam, s megtaláltam a kilincset. Kinyitottam az ajtót.
-Nagyi!
Semmilyen válaszhangot nem hallottam.Remélem tényleg csak vak vagyok, nem süket.
-Nagyi! Hol vagy?
-öhhhhhhhh
Nyögdécselést hallottam, valahonnan a közelből. A lehető leggyorsabb léptekkel haladtam a hang irányába. Végül egy testbe ütköztem és a hang is felerősödött.
-Jézusom! Nagyi! Mi történt?- kérdeztem kétségbe esve, már  eleve a hangok ijesztőek voltak.
-J-jól vagyok kicsim. Csak nagyon öreg vagyok és hamar fáradok. Úgy tűnik elájultam.-halottam ahogy feltápászkodik.
-Ne..ne segítsek?- kérdeztem.
-Nem kell kincsem, jól vagyok.- veregette meg a vállam.
-Nagyi, így nem mehetek zongorázni..
-Mi az, hogy nem mehetsz? Még szép hogy mész!
-De.. nem szeretnélek itt hagyni. Mi van, ha megint elájulsz?-kérdeztem, de tudtam a választ. Volt kitől  örökölnöm a makacsságomat.
-Ha igazán segíteni szeretnél, elmész. Kérlek. Már az e havi gyógyszerem is elfogyott.
-Ah, oké. Persze.-adtam meg magam és már tervezgetni kezdtem mit fogok zongorázni este.



Sziasztok! Nos, hosszú kihagyás után ez a harmadik blogom! Sajnálom, hogy ez a rész igencsak rövid lett, de igyekszem majd hosszabbakat írni! A suli miatt pedig.. nem tudom milyen idő közönként fogok tudni részt hozni. Új suliban kezdtem és elég kemény az általánoshoz képest. Tudom, rossz kezdés, de ne haragudjatok! És tényleg elnézéseteket kérem a rövid rész miatt. Hamarosan új résszel jelentkezem, addig is puszi mindenkinek!:) xx

Prológus

Mindig is arról álmodoztam, vajon milyen lehet a naplemente?! Milyen lehet a szerelmeddel sétálni a parton, miközben hullámzik a víz? A kisgyerekek általában a szüleiktől kapják meg ezekre a kérdésekre a választ.  Mivel édesanyám és édesapám is magamra hagyott, kénytelen vagyok magam kitalálni.
 Igaz, ők sem tehetnek a sajnálatos balesetről gyermekkoromban. Még rettentően kicsi voltam, nem is emlékszem már rájuk. 3 éves korom óta  a nagymamám nevel. Soha nem hagy cserben, igaz kibontakozni sem. Félt. Túlságosan is félt engem. Egyszer belekóstolnék milyen lehet a való világ. Ő pedig vonakodva bár, de támogatott a nem túl merész dolgokban. Mindig azt mondta: "Merj nagyot álmodni!", meg hogy : "Soha ne add fel!" ...
Mertem... Elhatároztam, hogy egyszer én is  szemtanúja leszek a naplementének. És hogy miért nem láttam eddig, a sárga, s kissé rózsaszín színben pompázó égitestet?! Nos, mert születésem óta vak vagyok.