Mindig is arról álmodoztam, vajon milyen lehet a naplemente?! Milyen lehet a szerelmeddel sétálni a parton, miközben hullámzik a víz? A kisgyerekek általában a szüleiktől kapják meg ezekre a kérdésekre a választ. Mivel édesanyám és édesapám is magamra hagyott, kénytelen vagyok magam kitalálni.
Igaz, ők sem tehetnek a sajnálatos balesetről gyermekkoromban. Még rettentően kicsi voltam, nem is emlékszem már rájuk. 3 éves korom óta a nagymamám nevel. Soha nem hagy cserben, igaz kibontakozni sem. Félt. Túlságosan is félt engem. Egyszer belekóstolnék milyen lehet a való világ. Ő pedig vonakodva bár, de támogatott a nem túl merész dolgokban. Mindig azt mondta: "Merj nagyot álmodni!", meg hogy : "Soha ne add fel!" ...
Mertem... Elhatároztam, hogy egyszer én is szemtanúja leszek a naplementének. És hogy miért nem láttam eddig, a sárga, s kissé rózsaszín színben pompázó égitestet?! Nos, mert születésem óta vak vagyok.
Szia!(:
VálaszTörlésAhh, ez a prológus... ez.. ez.. gyönyörű. Sokat mond Hope-ról, mégis úgy érzem, keveset. Ismerem az írásodat, tudom, hogy remek írója leszel a blognak! Számíthatsz az olvasásomra, és kívánom a legjobbakat! Sokat fogsz ebből a blogból kihozni, érzem! ;)
Puszi: Hanna.
MEGLEPI A BLOGOMON! :*
TörlésEz nagyon jól esett, köszönöm szépen! Nagyon remélem, hogy így lesz. Ha tudok segíteni valamiben, csak szólj! Te már így is annyit segítettél nekem, hogy még mindig nem tudom hogy köszönjem meg..
VálaszTörlésCsak azt tudom folyton hajtogatni, hogy köszönöm! Mást nem tudok mondani, ne haragudj :')
Aztaaa..Nekem tetszik,ilyet még nem olvastam!Várom a folytatást!
VálaszTörlésOrulok, hogy tetszik, hamarosan hozom az elso fejezetet!(:
VálaszTörlés